Számos, még mit sem sejtő hallgatón talán éppen a most induló tanévben hatalmasodik el a kapunyitási pánik nevű, újonnan megfigyelt stresszes állapot. Szerencsére a gyógymód, sőt a megelőzés is ismert.
“Az egyetem vagy főiskola befejezésétől rettegő, hol kétségbeesett, hol erősen letargiás hallgatók egyrészt attól félnek, hogy sehol sem tudnak majd elhelyezkedni, másrészt ötletük sincs, hol is lehetne az a sehol” – vázolja fel Kiss István szakpszichológus, az Országos Felsőoktatási Felvételi Iroda tanácsadó szakértője azokat a szimptómákat, melyek alapján a tájékozott szakemberek ma már azt mondják a hozzájuk fordulóknak: ez bizony kapunyitási pánik. E magyar terminus technicus mindössze néhány éves. Amíg a nevet ihlető, az idősebbekre jellemző kapuzárási pánikot a “révbe érés” visszafordíthatatlanságára való rádöbbenés okozza, addig ezt az ifjú fogalmat többnyire arra az élethelyzetre használják, amikor a szenvedő alany képtelen választani, útbaigazításra lenne szüksége.
Mindig is voltak persze, akiket félelemmel töltött el a diplomaosztás, hiszen az általában egybeesik az önálló élet kezdetével. A kirepülők tudják, hogy megélhetésük, családalapításuk, önmegvalósításuk nagyrészt attól függ, sikerül-e megfelelő állást találniuk. A pályakezdéssel kapcsolatos érzéseik felsorolásakor a magyar egyetemisták-főiskolások a bizonytalanságot teszik az első helyre, és magas pontszámokat kap az aggodalom, a szorongás is – derül ki Horváth Tünde pszichológus Létezik-e kapunyitási pánik a felsőoktatásban? című, publikálás előtt álló kutatásából. Némiképp más eredményre jutott Makai Adrienn pszichológus szintén még kéziratban levő felmérésében: az általa vizsgált diákokban a negatív érzéseket legyűrte a jó értelemben vett izgalom és várakozás. Ugyanakkor – noha erről nem készült statisztika – a szakértők szerint soha ennyi, tanulmányainak végéhez közeledő fiatal nem fordult még szakemberhez azzal, hogy a diplomaosztás gondolata akár testi tünetekkel – fogyással, alvászavarokkal – is járó krízist jelent számára.
Hogy mi okozza a diplomaközeli magyar hallgatók pánikját – a tamáskodók szerint csupán szükségszerű bizonytalanságát -, abban egyetértenek a szakértők. A kór fő oka a felsőoktatásban részt vevők számának emelkedése – az 1993-1994-es tanév óta megduplázódott a nappali tagozatos hallgatók száma -, hiszen így mind több friss diplomás tarthat attól, hogy első “fizetése” a munkanélküli-segély lesz. Mégsem mindenki viseli egyformán ezt a helyzetet; több dolgon is múlhat, kinél szakad el a cérna.
“A pánik kialakulása a személyiségtől is függ” – véli Horváth Tünde. “Egy nyelvszakos hallgató sehova sem merte beadni az önéletrajzát, mondván: nem tudja, tényleg nyelvi pályára akar-e lépni. Néhány beszélgetés után azonban kiderült, kisebbrendűségi érzéséből fakadóan egyszerűen nem hitte el, hogy őt bárki is alkalmazhatja” – jelzi Kiss István egy konkrét esettel, hogy a kapunyitási pánik komplex jelenség. Az is gyakori krízisforrás, hogy egy fiatal a szülei nyomására jelentkezett valamely egyetemre, s ahogy közeledik a munkába állás ideje, úgy válik számára egyre nyomasztóbbá a kényszerpálya. Léteznek tipikus szakmai krízisek is. Például az elméletben brillírozó joghallgatóé, aki az iskola végén döbben rá, hogy visszahúzódó lényéhez mégsem passzol a korábbi álmaiban szereplő ügyvédkedés.
A válság megoldásának első lépéseként a szakemberek egyfajta jövőtervet dolgoztatnak ki védencükkel, megfogalmaztatva vele: mit szeretne elérni tíz múlva. Már e tervek készítésekor is fény derülhet a rossz közérzet okaira. Például bölcsészeknél tipikus, hogy – várható fizetésük mértékével szembesülve – ráébrednek: az anyagiak fontosabbak számukra, mint korábban hitték.
A terv megvalósításához vezető úton aztán a kapunyitástól rettegő diáknak sok mindent kell pótolnia – például nyelvtudásra szert tennie. Vagy a személyiséget kell építgetni: az említett jogásztanoncnak a kommunikációs tréninget javallták. És az is előfordulhat – például a szülők által erőltetett foglalkozástól berzenkedők esetében -, hogy a pályaváltás a megoldás.
Idejekorán kezdett tervezéssel a szakértők szerint meg is lehet előzni a későbbi krízist. Horváth Tünde említett vizsgálatából kiderül, hogy azok a diákok úszták meg a legnagyobb eséllyel a későbbi krízist, akik előre kipróbálhatták a választott szakmát. “Az orvostanhallgatók közül sokan a gyakorlat alatt döbbennek rá, hogy képtelenek ekkora felelősséget vállalni” – szolgál példával Kiss István.
Ha negatív is, ez legalább bizonyosság. Az ellenben korántsem biztos, hogy aki most eltökélt a választása mellett, az később megússza a pánikot: néhány év múlva rájöhet, hogy már nem tölti el örömmel az, amivel nap mint nap bajlódik. De ezt már – noha a magyar szakértők egy része itt is a kapunyitási pánik terminust használja – hivatalosan egy másik divatos szakszóval, az életnegyedi válság kifejezéssel kell illetni.
Sindelyes Dóra 2005.08.18.
