Az ipari korszakból az információs korszakba való átmenet legolvasottabb és legnagyobb hatású újságíró-teoretikusa minden bizonnyal Alvin (és Heidi) Toffler, aki Jövõsokk címû könyvével igyekezett közel kerülni a hetvenes, a Harmadik hullámmal a nyolcvanas és a Hatalomváltással a kilencvenes évek nagy társadalomelméleti földrengéseinek epicentrumához.
“Az új gazdaság szépen megjutalmazta azokat, akik elsõként vették észre a születését”
– Alvin Toffler –
A nagy “infopróféták” munkáit célszerû idõnként elõvenni, hogy lássuk, mi az, ami maradandónak bizonyult, mi “maradt fenn” az egykori leíró- és magyarázóerõbõl. A pontosan tíz évvel ezelõtt megjelent Hatalomváltás pedig ráadásul különleges izgalmakat ígér: új gazdaságról, hálózatokról, információs háborúkról van benne szó, de az internet kifejezés még csak elõ sem fordul, semmilyen korábbi formájára nem bukkanunk.Toffler nem látszik ismerni a Usenetet, a Fidonetet, a kutatóhálózatokat: a hálózat számára a nagyvállalatok falai közül kiszabaduló és globálissá váló “zárt” hálózatokat jelenti.
Toffler hálózatképe ezért viszonylag egyszerû. Mivel az üzlet sikerét oly nagy mértékben az információáramlás határozza meg, a cégek világszerte arra törekszenek, hogy elektronikus hálózattal kössék össze alkalmazottaikat. Épületekbe zsúfolt helyi hálózataikat saját növekedésükkel párhuzamosan teszik az egész bolygóra kiterjedõvé, s mivel sok hasonló szereplõ egyidejûleg próbálkozik ugyanezzel, a jövõ elektronikus országútjainak ellenõrzése a következõ század egyik alapkonfliktusává nõ.
Nem véletlen, hogy a “hálózattörténelem” ennek az alaphelyzetnek az illusztrálásaként Tofflernél a hálózatok képességei felõl íródik.
A hálózatok terjedése megváltoztatja a hatalmi viszonyokat, ezért mindenki úgy “huzaloz”, ahogy még soha – Toffler számára a század elektronikus futóversenye a saját extraintelligens hálózataikat építõ vállalatok rivalizálása. Ezért fordulhat elõ, hogy a felhasználó, a polgár csak egyetlen vonatkozásban lép nála színpadra, a világ hálózatépítõinek legmerészebb álmában: ez ugyanis arról szól, hogy végül létrehoznak egyetlen integrált hurkot, amely a vásárlótól vezet a gyártóhoz, a kereskedõhöz, az árumegrendelõ szolgálathoz s végül vissza a vásárló otthonába.
Itt akár búcsút is vehetnénk szerzõnktõl, hiszen következtetéseinek sorát építi a hálózatok architektúrájának (illetve a hálózatfejlõdés trendjeinek) teljes félreolvasására. A valóság az információs közmûvet szolgáltató és azt használó szereplõk kettéválásával egészen más irányba fejlõdött. Csakhogy – ahogy az lenni szokott – Toffler röntgenszeme nagyszámban vesz észre olyasmit, ami akkor is érvényes és megtermékenyítõ marad, ha a “fizikai megvalósításról” mondottak nem stimmelnek. Ahol ugyanis a tudásfolyamatok megváltozó szerepérõl ír, ott egészen közel kerül mindahhoz, amit az elmúlt idõszak produkált.
A tudás felértékelõdése és “a tudás új hálózatainak létrehozása” önmagában nem eredeti és nem friss gondolat. Azzal a felismeréssel kiegészülve viszont, hogy a “szuperszimbolikus gazdaságban” a tudásról való tudásnak van a legnagyobb értéke, hirtelen “helyére kerül”, és remek magyarázatot kap a hálózati gazdaság két érdekes területe, a szabványháború és az átalakuló munkaadó- munkavállaló viszony.
Toffler elemzése megmutatja, hogy a hálózatfejlõdés dinamikája miatt két versengõ rendszernek elõbb-utóbb megteremtõdik az összekapcsolhatósága – hiszen az “átjárhatóságban” érintett szereplõk ezt kikövetelik maguknak. Abban a pillanatban azonban szabvány kell az ezt biztosító “adapterre”, és a harc kezdõdik elölrõl. Eljutottunk tehát a szabványok szabványainak meghatározásához – az információs háború kulcsterepéhez. Fel kell azonban figyelnünk rá, hogy közben magukba a szabványokba is egyre több tudás fagy bele (az ellenõrzõ tesztek, technológiák és a mind átfogóbb rendszerekre való vonatkozás révén). És ez az a pont, ahol minden magyarázó ereje ellenére Toffler “háborús” logikája ismét félrecsúszik: a rendszerek összehangolhatósága nem írható le kizárólag az abból üzleti hasznot húzni kívánók versenyfutásaként. Legalább olyan fontos annak a beemelése, hogy mi mindent “profitálnak” a szabványokkal megvalósuló összekapcsolhatóság révén megnyíló lehetõségekkel élni kívánók.
Toffler másik “találatára” (Donald F. Klein nyomán) az eszes és “esztelen” vállalat megkülönböztetésekor bukkanunk. “Hol és milyen arányban van szükség magas intelligenciahányadossal és szimbólumkezelõi szakértelemmel rendelkezõ emberekre?” – teszi fel a kérdést. “Vajon a Chrysler munkásai értelmesebbek, mint a Ford vagy a Toyota dolgozói?” A Ford emlegetése ebben az összefüggésben már-már látnoki erejû, hiszen tudjuk, hogy éppen ez volt az a cég, amely 2000 tavaszán 300 ezer dolgozójának adott gyakorlatilag ingyen PC-t, nyomtatót és internetcsatlakozást. Az a tény, hogy a dolgozók tudásának kiaknázása mellé belépett a hálózati léttõl remélt tudásnövekedésük programja, amellyel a Ford tudatosan igyekszik “eszessé” formálni magát, talán a legfontosabb ezredvégi üzenet. Mert a tudás létrehozásának és elosztásának egészen más a rajzolata, mint amit Toffler “frontfényképei” mutatnak.
Az internettel kiteljesedõ közösségi és tudástermelési tér látható világa még annál is sokkal összetettebb és szebb, mint amit az intraintelligens hálózatok iránt láthatóan elkötelezett Toffler egy korábbi hálózatfejlõdési szakaszról ír – miközben minden igaz marad rá:
“Mivel ezek a rejtett hálózatok az átlagember számára jórészt láthatatlanok, civilizációnk durván alábecsüli a bennük megtestesült zsenialitást, a szerkezetükben rejlõ szépséget s csakúgy evolúciós jelentõségüket.”
Irodalom:
Alvin Toffler: Powershift. Knowledge, Wealth and Violence at the Edge of the 21st Century
(Bantam Books, 1990)
Magyar fordítás és kiadás:
- Nagy Miklós, Európa, 1983
Toffler hálózattörténete
Elõtörténet: adatokat továbbító intraintelligens hálózatok.
Elsõ fokozat:
Az elsõ távíró- és telefonvonalak – primitív, intelligencia nélküli hálózatok.
Második fokozat:
Útvonalválasztás – az elsõ “intelligenciainjekció”. A hálózat kezdi áttekinteni saját mûködését. Leleményes újítások: a hálózat egyre több dolgot figyel önmagán, ellenõrzi alkotórészeit, és jelzi a meghibásodásokat – “öntudatosodik” (rézbányák a földben).
Harmadik fokozat:
“Idegrendszer típusú hálózatok” – tanulnak saját tapasztalataikból, és szükség esetén önmaguk végeznek el korrekciókat.
A történet folytatása: nem negyedik fokozat jön, hanem egy teljesen új intelligenciaforma, az extraintelligens hálózat (EXI).Az extraintelligens hálózatok elemzik, összekapcsolják, újraosztályozzák vagy módosítják az üzeneteket, s eközben új információkat is létrehoznak.
Nemcsak magukra, hanem a külvilágra is vonatkoznak. Nevezhetjük õket értékhozzáadó hálózatnak is (VAN – Value Added Network).
A tudás új hálózatai A fogalmakat új módon kapcsoljuk össze. Bámulatos következtetési láncokat alkotunk. Egyre-másra teremtjük meg az új elveken, kódokon és logikai struktúrákon alapuló új elméleteket, hipotéziseket és képeket. Minden eddiginél változatosabban rendeljük egymás mellé az információkat.
