Mint már többször említettük, az információs forradalom gyökeresen megváltoztatja egész életünket. Ennek az életmód és szemléletváltozásnak a méreteit és az új médiumok társadalmi súlyának növekedését mutatja, hogy az előrejelzések szerint az ezredfordulóra a fejlett országok lakosságának havi kiadásából mintegy 30%ot a telekommunikációs költségek teszik majd ki.
Ezeket a változásokat természetesen még korántsem lehet teljes terjedelmükben, minden következményükben felmérni. Ahogy Cawkell némi malíciával írta: “Aki ma az információs társadalomról beszél, az jövőkutatási gyakorlatot végez.”
Próbáljuk most mégis röviden áttekinteni a várható következményeket.
Az iparban az automatizálás, robotizálás, a CAM-, majd a CAP-rendszerek elterjedése, az irodai munka automatizálása (bürotika), a szakértő, vezetési rendszerek, a vállalaton belüli információs hálózatok (LAN = Local Area Network) kiépülése stb., egyszóval az informatizálás lényegesen javítja a termelés szervezettségét. Növeli a technológiai fegyelmet, a gazdálkodás eredményességét (készletek csökkenése, átfutási idők rövidülése stb.), s mindezzel párhuzamosan lehetővé teszi, sőt megköveteli a szervezési koncepció megváltoztatását. A hierarchikus rendszerek helyét átveszik az általában önállóan is működőképes részrendszerekből felépülő kooperatív rendszerek, amelyek tetszés szerint bővíthetők. Az ilyen rendszerek jó működésének feltétele természetesen a részek közötti megbízható, gyors információforgalom.
A viszonylagos önállósággal együtt jár az alacsonyabb szintű döntések felértékelődése, s ez pozitívan hat a szervezet működésére. Ezt a véleményt a szociológusok, jövőkutatók a japán példával támasztják alá. Tudjuk, ez az ország jár az élen a társadalom informatizálásában. A japán munkások kiváló teljesítménye – egy autó összeszerelését például harmadannyi idő alatt végzik el, mint amerikai társaik – nem csak közismert szorgalmuknak és fegyelmezettségüknek tulajdonítható, hanem annak is, hogy üzemeikben sokkal nagyobb a “döntési szférájuk”. Ez pedig pozitív motivációt jelent, fokozza a kreativitást, növeli a termelékenységet.
Más vélemények szerint viszont az információs technológia térhódítása lehetőséget teremt a fokozottabb központi ellenőrzésre. A patron szeme állandóan figyelemmel kísérheti a dolgozó minden lépését, minden mozdulatát, s így az még kiszolgáltatottabbá válik.
Az automatizálás, robotizálás teljesen ki fogja küszöbölni a nehéz, veszélyes, egészségre káros munkát. Ám az is igaz, legalábbis az információs technika mai szintjén, hogy a készülékek alaposan igénybe veszik az ember szemét, idegrendszerét, jóval nagyobb koncentrációt, munkaritmust követelnek. Neuropszichológusok azt állapították meg, hogy az információs rendszereket olyan emberekre tervezik, akik biopszichológiai szempontból teljesen “normálisan működnek”. Sajnos, az embereknek mindössze fele tartozik ebbe a kategóriába. (Ezért fejlesztettek ki a japánok olyan számítógépet, amely össze van kötve az agy működését ellenőrző EEG-szerű berendezéssel, s amikor az fáradtságot jelez, a képernyőn megjelenik a felírás “Tessék tíz percre abbahagyni a munkát és sétálni egyet!”)
A számítógép közvetlen hatását illetően a pszichológusok még két potenciális fenyegetésre hívják fel a figyelmet. A géppel kommunikáló embert az a veszély fenyegeti, hogy átveszi a gép stílusát. Saját emberi problémáit: is úgy fogalmazza meg, leegyszerűsítve, nyelvileg szegényesen, s nem humán struktúrákban kezd gondolkozni. A gépek képernyője előtt ülő emberek között a valódi kommunikáció egyre jobban beszűkül, s mivel otthon is hasonló tevékenységet folytatnak (tévénézés, számítógépes játékok), mindez az emberi kötelékek felbomlásához vezet.
A másik jelenség: a számítógép absztraháló gondolkodást igényel, s térhódításával felértékelődik az elvonatkoztató, befelé forduló, a gyakorlati problémáktól idegenkedő embertípus, s ha ilyen emberek kerülnek kulcspozíciókba, ez a magatartásforma – amelynek előnyei is, de hátrányai is vannak – egész szervezetekre nyomhatja rá a bélyegét.
A szakértő rendszerek elterjedése sem teljesen “veszélytelen”. Néhány azok közül a lélektani hatások közül, amelyekkel számolnunk kell: a munkahely bizonytalanná válása tudatos vagy öntudatlan ellenállást, ellenszegülést vált ki; a rendszer nagyobb tudása gátlást, az önbizalom megrendülését eredményezheti; számolni kell a rendszer dehumanizáló hatásával (aszociálissá válás, a kommunikációs képesség csökkenése), a tudásmegszerzést gátló hatásával (ha a gép mindent tud, mi értelme van a tanulásnak?) (Dominics, 1988).
Az úgynevezett irodai munka – beleértve a vezetői tevékenységet – szintén gyökeresen megváltozik. A könyvelési, pénzügyi, termelési nyilvántartások, s általában mindenfajta nyilvántartási munka, a titkári teendők számítógépesítése egyre gyorsabb ütemben halad, szervesen beleilleszkedik a vállalat egységes információs rendszerébe. Az irodák megszokott berendezési tárgyai mellé beköltöznek a terminálok, személyi számítógépek, telefax stb., hogy biztosítsák a sokoldalú kommunikációt a vállalaton belül és a külvilággal, s lehetővé tegyék a hozzáférést azokhoz az információkhoz, amelyekre a legkülönbözőbb szintű döntéshozóknak szükségük van (elektronikus iroda). A vezetői munka informatizálása különben is korparancs. A gyors változások korában a vezetőknek szinte percenként kell – lehetőleg jól megalapozott – döntést hozniuk. Ehhez már nem elég a rátermettség, a szakértelem, sok és gyors információra van szükség. A vállalatok vezetésében különben is a fokozottan információigényes tevékenységek irányába tolódik el a hangsúly, a közvetlen termelő tevékenységről a kutatásra-fejlesztésre és a marketing tevékenységre. A versenyben az a vállalat marad talpon, amelyik hamarabb jut hozzá a piaci (árak, kereslet, kínálat, új piacok, a vásárlók igényei stb.) és a konkurens cégek tevékenységére vonatkozó információkhoz.
A döntéshozóknak tehát szinte korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre a legfrissebb információk. Ám az ember befogadó és feldolgozó-képessége korlátozott, s ha az információk mennyisége bizonyos kritikus értéket meghalad, egyáltalán nem biztos, hogy a kínálatból (esetleg túlkínálatból) éppen a legfontosabbakat választja ki, sőt az is lehet, hogy idegrendszere visszautasítja az információözönt, s döntései teljesen megalapozatlanok, önkényesek lesznek. De talán ezen a bajon fognak segíteni a döntés-előkészítő szakértő rendszerek.
Az informatizálás következményeként jelentősen emelkedik minden területen a termelékenység, s igen-igen nagymértékben csökken a termelőfolyamatok nyersanyag- és energiafogyasztása. (Utaljunk vissza Parker megállapítására a növekedéssel kapcsolatban.)
A termékek minősége, megbízhatósága lényegesen javul. Elsősorban azért, mert a számítógépes tervezés, gyártás sokkal pontosabb munkát tesz lehetővé, másrészt lehetővé válik a termékek darabonkénti ellenőrzése (a mai statisztikus ellenőrzés helyett).
Maguknak a termékeknek az energiafogyasztása is csökken a mikroprocesszoros szabályozás eredményeként. (Pl. optimalizálni lehet a járművek üzemanyag-fogyasztását, a háztartási eszközök energia-felvételét stb.)
Feleslegessé válik, s eltűnik sok olyan gyártási eljárás, amely manapság a levegőt, s a vizet szennyezi, másoknál pedig a paraméterek optimalizálása, számítógépes ellenőrzése minimálisra csökkenti a káros hatásokat. Az információs technológia elterjedése ilyenformán segít megoldani az emberiség néhány globális problémáját.
Súlyos gondot okoz viszont – főleg az átmeneti korszakban – a munkaerőfoglalkoztatás. Az informatizálás ugyanis lényegesen módosítja a munkaerő-struktúrát, mind vertikálisan, mind horizontálisan.
Függőleges tagozódásban érdekes ellentmondásos folyamat játszódik le. Az automatizálás fokozatosan kiküszöböli a hagyományos értelemben vett szakképzetlen munkát, és megnöveli a keresletet a magas képzettségű szakemberek iránt. Ugyanakkor létrehozza a szakképesítést nem igénylő munka új típusát, és sok munkahelyen informatikusan kifejezve – redundánssá teszi a szaktudást (műszerek leolvasása, gombok nyomogatása stb.).
Vízszintes tagolódásban a szerkezetváltás, legalábbis az első szakaszban, a munkanélküliség növekedéséhez vezethet. A dinamikusan fejlődő információs ipar, az infrastruktúra különböző területei, a szolgáltatások felveszik ugyan a hagyományos iparágakban felszabaduló munkaerő egy részét, de nem biztos, hogy a munkahelyek számának növekedése az egyik oldalon lépést tart a csökkenéssel a másikon. Másrészt a mai középkorú vagy még idősebb dolgozók számára ez nem jelent megoldást. Egy negyven-ötven éves öntőmunkás bajosan tud elhelyezkedni a mikroelektronikai iparban. Természetesen mindez csak az átmeneti időszakra vonatkozik.
A kérdés végleges megoldását a munkaidő lényeges csökkentése fogja jelenteni, s ezt a termelékenység növekedése lehetővé is teszi. A munkavégzésnek egy új lehetőségét teremti meg az irodai munka számítógépesítése az adatátviteli hálózatok építése után: a táv-munkavégzést. Ha a dolgozónak a számítógéppel kell kommunikálnia, ehhez nem kell az irodában levő terminál előtt ülnie. Ülhet az otthoni személyi számítógépe előtt is (amely hálózaton keresztül a vállalat nagy számítógépéhez csatlakozik). Nem a dolgozó megy be a munkahelyére, hanem a munka megy haza a dolgozóhoz. Az amerikaiak a munkaszervezésnek ezt a formáját telecommutingnak nevezték el (a commuting többek között ingázást jelent). Mivel az adatátvitel költségei egyre csökkennek, míg a városi közlekedés egyre nehezebb és drágább, a távingázás a vállalatnak is, a dolgozónak is gazdaságos, időnyereséges. Emellett hozzájárulhat a családi élet, kapcsolatok megerősítéséhez, a gyermeknevelési gondok csökkentéséhez, s olyan szociális problémák megoldását is lehetővé teszi, mint a beteggondozás, a mozgásukban korlátozottak foglalkoztatása.
Az informatizálásnak ezt a következményét sem tekinti azonban mindenki egyértelműen áldásnak. Bár haszna kétségbevonhatatlan, sokan attól tartanak, hogy az emberek elszigetelődéséhez, közösségből való kiszakadásához, a társadalom atomizálódásához fog vezetni. (Az ipari forradalom az ember és természet kapcsolatát bontotta meg, az automatizálás, robotizálás az ember-ember kapcsolat megbontásával fenyeget.) Olyan elképzelés is van – ezeknek a kedvezőtlen jelenségeknek az elkerülésére , hogy a lakónegyedekben terminálokkal felszerelt kis központokat hoznának létre, s az egy környéken lakó dolgozók onnan lépnének kapcsolatba vállalatukkal. Így a lakóhelyi közösségek megerősödése kárpótolna a munkahelyi közösségek felbomlásáért.
Nagy változásokra számíthatunk a világgazdaság szerkezetében, a nemzetközi kapcsolatokban is. Az információs technológia fejlődése, a távközlési hálózatok kiépülése hatalmas faluvá zsugorítja a Földet. A világ csatornáin áramló információk mindenkihez eljuthatnak, s hozzájárulhatnak az országok, nemzetek közötti kapcsolatok szélesedéséhez, mélyüléséhez, a fejlődésbeli különbségek eltűnéséhez. De … a trendek azt mutatják, hogy az úgynevezett manufaktúratermékeknek mind nagyobb hányadát a harmadik világ országaiban állítják elő, s a fejlett országokban a “gyárkéményes” iparágak helyét a jóval kevesebb nyersanyagot és energiát, de annál több szakértelmet és magas színvonalú infrastruktúrát igénylő információs iparágak veszik át, s ez tovább szélesíti a szakadékot a “világok” között.
Mint ahogy az is, hogy a tudományos-műszaki-gazdasági információk java része – és java! – a fejlett országokban keletkezik, s halmozódik fel, és itt működik azoknak a szervezeteknek a nagy része, amelyek az információkat forgalmazzák. Ma már több tucat adatszolgáltató vállalat árulja sok ezer adatbázis sok-sokmillió tudományosgazdasági-műszaki információját (76% Észak-Amerikában, 21% Nyugat-Európában működik). A harmadik világ országai ilyenformán információs függésbe kerülnek az első világ országaitól. Nemzetgazdaságuk ezen a téren is kiszolgáltatottá válik, konfliktushelyzetekben a szállítók elzárhatják a csatornákat.
A multinacionális vállalatok – amelyeknek központja szintén a fejlett országokban van – ugyancsak a veszély a forrásaivá válhatnak. Olyan információkat juttathatnak egyik országból a másikba, amelyeket azután fel lehet használni a forrásország ellen.
A fejlődő országok számára az információs forradalom új problémákat vet fel. Súlyos anyagi nehézségekbe ütközik a berendezések beszerzése, felszerelése, működtetése. Nincs pénz, nincs képzett munkaerő, hiányzik az infrastruktúra, sok országban az éghajlati viszonyok is nehezítik a berendezések üzemeltetését (a trópusokon pl.), nyelvi problémák, adminisztratív, pszichológiai korlátok akadályozzák ezekben az országokban a társadalom informatizálását. Ezeken a bajokon csak tudományosan megalapozott nemzetköziegyüttműködéssel lehet segíteni (Gömbös, 1985).
Az információs társadalom születése tehát nemzetközi vonatkozásban sem ígérkezik problémamentesnek. Az optimista augurok szerint ez a különbség az információgazdag és információszegény országok között el fog tűnni, mihelyst az egész emberiség az információs társadalomban él. De valószínű, hogy ez nem fog magától menni, és sokat kell még tenni az új információs-kommunikációs világrendért (Mac Bride, 1982, Gömbös, 1984).
Nem csak az iparban, a gazdasági élet más területein is, a kereskedelemben, a pénzügyben, mindenfajta adminisztrációban, s általában mindenütt, ahol adatok játszanak szerepet, sok újdonságra számíthatunk. Hogy csak néhány példát említsünk: a kereskedelemben az áruforgalom, az árukészletek nyilvántartása, az áruszállítás megszervezése nyilván a számítógép feladata lesz. De mikroprocesszor vezérli az árkijelzős mérlegeket is (amelyekkel nem lehet becsapni a vásárlót), az elektronikus pénztárgépeket. EPROM típusú szilíciumlapka a “szíve” a világszerte rohamosan terjedő aktív memóriás kártyáknak, amelyek végül is a készpénz teljes (vagy szinte teljes) kiküszöböléséhez fognak vezetni. Ezeket egyébként nagy tárolókapacitásuknál fogva személyes adatbázisoknak is lehet tekinteni, mivel a folyószámla mellett a tulajdonos személyazonossági, egészségügyi adatait is tartalmazhatja, zsebnaptárként, telefonkönyvként, belépésre jogosító igazolványként is szolgálhat.
Az oktatásban – a jövő társadalom egyik legfontosabb szektorában, s az emberiség szempontjából talán döntő fontosságú szektorában – is gyökeres változások fognak bekövetkezni. Súlyos kérdések várnak válaszra. Milyen képzettségre, milyen műveltségre lesz szüksége az információs társadalom emberének, hogy harmonikusan tudjon beilleszkedni az új információs technika és a médiumok alkotta környezetbe, értő felhasználója, ne rabszolgája legyen a technikának, s elkerülhesse azokat a csapdákat, amelyeket a Ianusarcú haladás állít a társadalomnak? Hogyan lehet a fiatalokat tudatos és értő médiumhasználókká nevelni? Hogyan kell az egész oktatási és képzési rendszert tananyagot, módszertant stb. úgy átalakítani, hogy az új eszközök kínálta lehetőségek optimális kihasználásával megfeleljen mindezeknek az elvárásoknak?
Az új korszaknak még csak a kezdetén vagyunk. Nem gyűlt össze elég tapasztalat egy adekvát oktatás és művelődéspolitika kialakításához. A célok és feladatok azonban már körvonalazódnak.
Az alapvető feladat, ahogy azt Klaus Haefner megfogalmazta: az emberi intelligenciát és a technikai információfeldolgozást, mint egymást kiegészítőket egy mederbe tereljük. Az emberi és a műszaki információfeldolgozás egyértelmű együttműködésére van szükség. Az embernek a fejlődés új fokát kell elérnie: homo sapiens informaticussá kell válnia. Konkrétabban: a társadalom minden egyes tagjának információtechnikai képzésben kell részesülnie, értenie kell az információtechnológiai eszközök kezeléséhez, olyan mértékben, hogy autonóm ura legyen ezeknek, hogy mindent, ami a gépre bízható, a sok rutinmunkát, a “kognitív rabszolgamunkát” a gépekre bízza, s emberi képességeit, intelligenciáját emberhez méltó feladatokra fordítsa (Haefner, 1990), Norbert Wienernek, a kibernetika atyjának szavaival: “Human use of human beings”.
A fentiekkel szoros összefüggésben meg kell szabadulni attól a hibás sőt káros elképzeléstől, hogy a jövő század emberének csak szaktudásra, információtechnológiai ismeretekre van szüksége. Legyenek bármilyen “okosak” az eljövendő számítógépgenerációk, az információk értelmezésére, értékelésére, tudássá integrálására és ilyenként való alkotó felhasználására csak az ember képes, élettapasztalatával, háttértudásával, orientációs képességével, műveltségével. “A ma és holnap információs robbanásával az elektronikus adatfeldolgozás és kommunikációs hálózatok viszonyai közepette is csak művelt fők birkózhatnak meg. Az információs technológia tökéletes kezelése nem látszik lehetségesnek a kulturális örökség értő átvétele nélkül” (Nyíri, 1990). A feladat tehát: meg kell határozni azokat a tartalmi követelményeket, amelyekre az információs társadalomban szükség lesz, s ezeket be kell építeni az oktatás rendszerébe.
Ugyanakkor fel kell készülni azoknak a veszélyeknek az elhárítására, amelyek kisebbnagyobb mértékben már napjainkban is jelentkeznek.
Az egyik nagy veszély az új médiumok térhódításához kapcsolódik. Ezek ugyanis a felkészületlen, felkészítetlen társadalomban szinte több kárt okoznak, mint hasznot. Bruno Lussato az alábbi, egyáltalán nem szívderítő képet rajzolja erről a kérdésről.
“Minél többet nézik az emberek s főleg a gyermekek a televíziót, annál kevesebbet olvasnak. Minél kevesebbet olvasnak, annál több nehézséget okoz nekik az olvasás. Tehát minél több nehézséget okoz az olvasás, annál kevesebbet olvasnak, és annál többet nézik a televíziót. Ugyanakkor minél többet nézik a televíziót, annál jobban szeretik nézni. És így tovább. Az Egyesült Államokban a videolemez egyik első nagy piaca a katonai kiképzés volt. Miért? Mert az újoncok olvasási szintje szüntelenül csökkent. Felesleges mondani, hogy amikor alkalmazása általánossá válik, az olvasási szint még alacsonyabbra süllyed. Kumulatív hatás ez, amely csak akkor áll meg, amikor az emberek már nem tudnak olvasni.
Talán majd lesznek írnokok, írástudókból álló maroknyi elit. Előnyben lesze majd ez az elit, vagy hátrányban? Mindkettő lehetséges. Aldous Huxley Szép új világában nagyon hátrányos a helyzetük: ezeket a furcsa embereket, akik még egy kicsit tudnak írni és olvasni, időnként felkeresik, ahogyan ma az indián rezervátumokat látogatják” (Lussato, 1981).
A másik nagy veszélyt a munkaidő előbbutóbb bekövetkező csökkenése hordozza magában. Mit fog kezdeni a jövő század embere megnövekedett szabadidejével? Tudjuk, hogy az értelmes, hasznos munka lehetőségétől megfosztott ember fizikai, szellemi, morális degradálódásnak van kitéve. Ha a társadalom nem készül fel ennek a problémának a kezelésére, néhány évtized múltán, főleg a fiatalok körében frusztráció, a céltalanság érzése, az erőszak, a bűnözés, az alkoholizmus, a kábítószerfogyasztás és más társadalmi bajok elharapódzásához fog vezetni. A társadalomnak reális alternatívát kell nyújtania. Új célokat kell kitűzni, amelyek értelmet adnak a létnek, lehetőséget teremtenek az önmegvalósításra. Mindezt egyénileg nem lehet megoldani. A szociológusok úgy fogalmaznak: a termelőfogyasztó társadalmat tevékeny társadalommá kell alakítani. Úgy kell nevelni a jövő nemzedékét, úgy kell alakítani a társadalmi tudatot, hogy felértékelődjön minden olyan tevékenység, amely a közösség érdekeit, céljait szolgálja. A ranglistán jelentőségének megfelelő helyre kell kerülnie a permanens tanulásnak (s nem csak azért, mert ha igaz a tudás értéke megnő, hanem azért is, mert a műveltség, a világ dolgaiban való tájékozódás az értelmes élet egyik kritériuma), a kulturális, művészi tevékenységnek, a sportnak (aktív sportnak), a turisztikának, az értelmes játékoknak, a gyermeknevelésnek, a szociális gondozásnak, a közösségi ügyekben való aktív részvételnek, a környezetvédelemnek.
A nagy kihívás ott van, hogy sokkal könnyebb a műszaki ismeretek, készségek kialakítása, átadás, a számítógép bevezetése az oktatásba, mint azoknak az emberi képességeknek a kifejlesztése, amelyekre az új társadalomban szükség van. A kreativitás, az áttekintőképesség, a tanulási készség, az effektivitás, a szolidaritás, a felelősségtudat csak néhány a legfontosabbak közül. Az új pedagógia, az új oktatási képzési nevelési rendszer kialakítása még a kezdet kezdetén van. Első lépésként az iskola megnyitotta kapuit az információtechnika előtt. Jelentős lépés ez, hiszen a számítógép és a különböző audiovizuális eszközök eddig elképzelhetetlen lehetőségeket teremtenek az egyéni képességekhez igazodó ismeretátadásra. A személyi számítógépek elterjedésével mind nagyobb szerephez jutnak a tanítóprogramok. Eddig négy típusuk alakult ki.
- A gyakorlóprogramok a már megtanult ismeretek begyakorlására, rögzítésére szolgálnak. A számítógép nem csak a kérdésekre adott válasz helyességét értékeli, hanem az időt is, s így jól nyomon követhető a tanulók haladása.
- Az oktatóprogramok új ismereteket közölnek a legkülönbözőbb formákban (szöveg, kép, diagram stb.), s kérdésekkel ellenőrzik, hogy a tanuló megértette-e a közölt információt. Ha nem, új megközelítésben mutatják be az anyagot.
- A valóság, a fizikai, kémiai, biológiai, társadalmi folyamatok jobb megértését teszik lehetővé a szimuláló- és modellezőprogramok. Olyan jelenségeket lehet a maguk dinamikus mivoltában szemléltetni, amelyek bemutatására eddig gondolni sem lehetett (bolygók mozgása, molekulák viselkedése zárt térben stb.), s a paraméterek változtatásával “kísérletezni” is lehet ezekkel a jelenségekkel.
- A didaktikai játékprogramok hatékonyan fejlesztik a tanulók gondolkodását, logikai képességét.
Az új korszak új fogalma a távoktatás. A távközlési és adatátviteli hálózatok, illetve a különböző adathordozók (lemezek, szalagok) lehetőséget teremtenek arra, hogy a tanár az osztályterem falait úgy kitágítsa, hogy akár egy egész ország lakossága beleférjen. (A távoktatás az az oktatási forma, amelyben a tananyagot a tanár és a diák között gép vagy adathordozó közvetíti.) Igen fontos ez egy olyan korban, amelyben az emberek millióit kell állandóan át- és továbbképezni. Csak így lehet a tömeges igénynek elfogadható időn belül és elviselhető áron megfelelni. A távoktatás érdekes rendszerét valósították meg Angliában. A nyílt egyetemen nincs korhatár, nincs felvételi vizsga, az oktatási rendszer moduláris szerkezetű. A hallgatók a tantárgyak hierarchikusan felépített moduláris rendszeréből önmaguk választják ki azokat a tantárgyakat, amelyeket el akarnak sajátítani. A tanulás bármely szinten elkezdhető, s bármikor lehetséges pályamódosítás. Az egyetem biztosítja a lehetőségeket (multimédia-oktatás: tankönyv, hangszalag, videoszalag, rádió, televízió, számítógépprogram, konzultációk), de rendkívül szigorú követelményeket is támaszt. Egy-egy tantárgyból félévenként háromszor kell vizsgázni (helyesebben beszámolni), s a vizsgát háromszor lehet megismételni. A bukási arány igen magas. A rendszer nagyon alkalmas a teljes életpálya alatti önképzésre, pályamódosításra, “diplomafényesítésre”.
Az utóbbi években a távoktatás és a Nyitott Egyetem mind több országban válik az oktatási rendszer szerves részévé.
(A távoktatás páratlan lehetőséget jelent a fejlődő országokban, az elmaradott írástudatlan tömegek oktatásában. Ezeknek az országoknak ugyanis sok egyéb bajuk mellett azzal a nehézséggel is meg kell küzdeniük, hogy nincs elég pedagógusuk.)
Az egészségügyben is fontos szerep vár a számítógépre, elsősorban azokon a területeken, amelyek elképzelhetetlenek jól működő információs rendszer nélkül (járványügy, baleseti, onkológiai ellátás stb.). A számítógép alkalmazása nem csak azt jelenti, hogy az egészségügyi dolgozók mentesülnek sok fárasztó rutinmunkától, hanem lehetővé válik az adatok gyors, megbízható feldolgozása és értékelése is.
Hasonló terület a szervátültetési adatszolgáltatás. Heidelbergben működik például a nemzetközi vese adatbank, amellyel több, mint harminc ország van kapcsolatban. Innen pillanatok alatt meg lehet tudni, hol áll rendelkezésre az a vese, amelyre valahol egy betegnek szüksége van. A rendszer üzembe helyezése óta a sikeres műtétek aránya 45%-ról 80%-ra emelkedett.
Az orvos munkáját nagyon megkönnyítik a szakértő rendszerek.
A számítógép képességei új diagnosztikai eljárások kidolgozását is lehetővé teszik. A legjelentősebbek közé tartozik a számítógépes rétegvizsgálat, a computer tomography (CT), amelynek kidolgozója, G. H. Hounsfield 1979-ben megkapta az orvosi Nobel-díjat. Az eljárás lényege, hogy a vizsgált testrészre különböző irányokból röntgensugarat bocsátanak, s mérik az elnyelés mértékét. A kapott adathalmazból a számítógép kiszámítja a testrész (pl. a koponya) minden pontjának elnyelési értékét, s rekonstruálja térbeli képét, amelyen jól láthatók a különböző elnyelésű zónák, daganatok, vérömlenyek stb.
Fontos szerep vár a számítógépre a mozgássérültek, a mozgásukban korlátozottak, világtalanok rehabilitációjában, munkaképessé tételében vagy súlyosabb esetekben mozgási és kapcsolatteremtési lehetőségeik kiszélesítésében. A beszédfelismerő rendszerek segítségével például teljesen mozgásképtelen emberek is kapcsolatot teremthetnek a világgal, s az információnak az a tulajdonsága, hogy kis energiával nagy erőket tud mozgásba hozni, bonyolult folyamatokat tud előidézni, a testi fogyatékosok előtt is megnyit olyan munkaterületeket, amelyek eddig elérhetetlenek voltak számukra.
Ehhez hasonló az a szerep, amelyet a számítógép és az információs hálózat az egyedülálló és idős betegek életében betölthet. A beteg bármikor kapcsolatba léphet az “orvos-számítógéppel”, tanácsot, segítséget, felvilágosítást kérhet, és fordítva, az orvos bármikor ellenőrizheti a betegét (pl. a lázmérő, vérnyomásmérő, EKG adatait).
Míg az egészségügyben és az oktatásban egyértelműen pozitív hatások várhatók, sokat vitatott kérdés, milyen következményekkel jár majd az információs technológia elterjedése a társadalomnak, mint rendszernek a működésére, milyen lesz az információs társadalom szerkezete.
Minden lehetőség biztosítva lesz arra, hogy a döntések a társadalom minden szintjén jobban megalapozottak legyenek. A döntéshozóknak nem csak sokkal több információ fog rendelkezésre állni, hanem a számítógép segítségével bonyolult modelleket dolgozhatnak ki, “társadalmi kísérleteket” végezhetnek. Ily módon döntéseik közvetett hatásait is tanulmányozhatják, s figyelembe vehetik. Ez pedig olyan világban, amelyet a kölcsönös összefüggések szinte áttekinthetetlen szálai szőnek át, nagyon fontos. (Sokszor a közvetett és figyelembe nem vett hatások miatt a legjobb döntéseknek is lehetnek káros, sőt katasztrofális következményeik.)
Az egészen biztos, hogy a jövő társadalma jobban szervezett lesz, hiszen az informatika a szervezettség katalizátora. De hogy ez a szervezettség megmarad-e az optimális szinten, vagy az ember “besegít” az informatikának, és egy agyonszabályozott, túlszervezett, maximálisan centralizált, bürokratikus társadalmat hoz létre, ez még a jövő titka.
Az optimista vélemények szerint mind a gazdasági, mind a társadalmi hálózatoknak a decentralizált, elosztott, kooperatív rendszerek válnak fő modelljeivé. Ezek az együttműködő rendszerek autonóm módon megoldják mindazokat a problémákat, amelyeket az adott egységen belül meg lehet oldani. Saját adataikat maguk tárolják, maguk dolgozzák fel, s jól meghatározott szabályok szerint működnek együtt mindazokkal a rendszerekkel, amelyekre valamely feladat megoldásához szükség van. A decentralizált rendszerekben egy elemben beálló üzemzavar nem befolyásolja az egész rendszer működését, míg a túlságosan nagyfokú centralizáltság, az egész társadalom részletekre is kiterjedő központi irányítása olyan rendszert eredményez, amely rendkívül érzékeny bármilyen meghibásodásra és az egyensúly megbomlására.
A matematikairendszerelméleti kutatások eredményei bizonyítják: a komplexitás egy bizonyos fokon túl nem kiszámítható, s így a hagyományos központosított hierarchikus rendszerekkel nem kezelhető. A tervgazdaságon alapuló hierarchikusközpontosított, merev rendszerek összeomlása annak köszönhető, hogy hiányzik belőlük a modern komplexitáshoz való alkalmazkodás képessége. A modern értelemben vett együttműködésre épülő demokrácia az a rendszer, amely alkalmas ennek a komplexitásnak a kezelésére.
A decentralizálást műszakilag lehetővé teszi a különböző kapacitású – szuper, nagy, közepes, mini, mikro, személyi – számítógépek és más számítástechnikai eszközök gyors terjedése, a helyi, regionális, országos, nemzetközi hálózatok kiépülése.
A társadalmi kommunikáció vonatkozásában ezt a véleményt erősíti meg az a jelenség, amely világszerte megfigyelhető: egyre jobban szaporodnak a lokális, körzeti kommunikációs rendszerek (vezetékes televízió, CB-rádió), az interaktív hálózatok, amelyek tájékoztatják a kisebb közösségek tagjait a helyi gondokról-bajokról, s biztosítják aktív részvételüket az ügyek intézésében. A helyi és körzeti médiumok aktív részeseivé válnak a politikai életnek. A lakóhely, a szűkebb környezet iránt megnövekedett érdeklődés megteremti az igényt (növeli a politikai és kulturális érzékenységet) a kábeltévé pedig a lehetőséget a demokrácia helyi erőinek a közvetlen részvételre a közügyek intézésében. “Az új technológia és az új demokrácia egy és ugyanazon dolog különböző megjelenési formái” (Vámos, 1990).
Természetesen ebben a kérdésben is vannak pesszimista vélemények. Ezek szerint a jövő társadalmában a központilag irányított, erősen hierarchikus felépítésű információs rendszerek a személytelen – mert számítógép által képviselt – hatalomnak eddig elképzelhetetlen lehetőséget biztosítanak a társadalom minden tagjának ellenőrzésére. Ahogy a számítógép átveszi az uralmat, a bürokrácia távolivá és megkerülhetetlenné válik. Súlyosbítja a helyzetet az a jelenség, amelyre Hans Poser hívja fel a figyelmet: mivel a felhasználóknak rendszerint nincs lehetősége az igazságkritériumok ellenőrzésére, a hitnek egy új fajtája jön létre, amely a számítógépes rendszerként számontartott anonim autoritásra esküszik, s mivel az információs csatornák végül áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen hálózatokká kapcsolódnak, az ember teljesen elveszíti az ellenőrzését az általa létrehozott eszközök fölött. Az egyes ember annál inkább ellenőrizhetővé válik, s megvalósítható a totálisan ellenőrzött állam (Poser, 1990).
A társadalmi következmények között kell megemlítenünk a nemzedékek szerepcseréjét. A felgyorsult iramú műszaki változások korában nem a fiatalok tanulnak az idősebbektől, hanem fordítva, az öregeknek kell tanulniuk az új iránt fogékonyabb fiataloktól. Ez így önmagában nem lenne baj. De azzal a következménnyel járhat, hogy a fiatalok megkérdőjeleznek, elutasítanak még jól használható, időálló értékeket, csupán amiatt, hogy az idősebbektől származnak. Ez a magatartás pedig könnyen a társadalomdestabilizálásához vezethet.
A jövő társadalmában a tudás, a műveltség felértékelődik – vélik a jövőkutatók. (Daniel Bell véleménye szerint a munkaértékelmélet helyébe a tudásértékelméletet kell állítani.) De vajon tényleg így lesz-e? Az anyagi javak termelésének növekedése az egyes darabok értékének csökkenéséhez vezet. Vajon nem ugyanez fog történni a szellemi értékekkel is? A tudás, a kultúra minden területén olyan nagy lesz a kínálat, hogy az emberek szemében elvész az értéke. Eltűnik az emberek megbecsülése az információ elsajátításáért kifejtett erőfeszítés iránt.
Az információözön másik potenciális veszélye paradox módon a tájékozódás nehézségében rejlik. Míg a természetes körülmények között élő élőlények biztosan tájékozódnak az őket érő hang-, fény-, szagingerek között, s el tudják dönteni, mi jó és mi rossz számukra, az információs társadalom embere a maga teremtette mesterséges környezetében sokszor tanácstalanul áll a hírek, információk rengetegében, elszédül, majd elfásul, feladja a küzdelmet, becsukja a szemét, fülét.
Ezzel a jelenséggel függ össze némiképpen a társadalom új típusú tagozódásának a veszélye. Könnyen kialakulhat az információgazdagok rétege, az olyan embereké, akik társadalmi helyzetük és képességük révén uralni tudják az információs technológiát, hozzáférhetnek az újdonságokhoz, azokat asszimilálni is tudják – részben ennek köszönhetik társadalmi helyzetüket -, ellenőrzésük alá vonják a csatornákat, s uralmuk alatt tartják az információszegényeket. Ezeknek a veszélyeknek az elhárítása és az információs társadalom jó működésének biztosítása az információs politika feladata. Ennek két alappillére: az információk szabad áramlása és az információhoz való jog. Mindkettő emberi jog, a szabadság és demokrácia záloga.
Az új társadalomban a bűnözés új formája is kialakul. A sajtó, a rádió már ma mind gyakrabban ad hírt “információs” bűncselekményekről: adatlopásokról, adatok megsemmisítéséről, meghamisításáról. Vannak már információs huligánok is, akik személyi számítógépüket a távközlési hálózatra kapcsolva garázdálkodnak. A számítógépes bűnözés legrafináltabb formája a “vírusokkal” való fertőzés. Lényege, hogy valamely szoftvertermékbe (operációs vagy más programba) készítője olyan szakaszt ír be, amely a futtatások során átíródik más programokba, s az előre meghatározott időpontban tönkreteszi a tárolt adatállományokat. Az információs társadalomban tehát az anyagi javak védelme mellett gondoskodni kell az információ védelméről is.
A tolvajok, az illetéktelen felhasználók elleni védelem alapjában véve műszaki kérdés, a szokásos versenyfutás a betörő és a zár között. (A védekezés technikájával párhuzamosan fejlődik az alvilág technikája is.) Sokkal nehezebb az adatok védelme az “illetékesek” ellen, azok ellen, akik csalafintaság nélkül hozzáférhetnek az adattárakban, adatbankokban összegyűjtött információkhoz.
Mit jelent ez a kicsit paradox ízű megállapítás? A társadalom különböző szervezeteinek feladataik ellátásához szükségük van a polgárokra vonatkozó ilyen-olyan adatokra, nyilvántartásokra. Már a babiloni agyagtáblák egy része is ilyenszerű adatbank volt. Ha az üzemi vagy körzeti rendelőben nem léteznének fejlapok, a betegnek minden alkalommal újból és újból el kellene mondani minden betegsége történetét. Ha a rendőrség nem tartaná nyilván a bűnözőket, nehezebbé válna a bűnüldözés. Minél szervezettebb egy társadalom, annál több adatgyűjtemény készül az állampolgárokról. A korszerű információ- és kommunikációtechnika, az adatátviteli csatornák, hálózatok kiépülése korlátlan lehetőségeket teremt ezeknek az adatbázisoknak az összekapcsolására, az adatok tetszés szerinti kombinálására, csoportosítására, lehívására bármilyen adatállomáson. Ilyen körülmények között az adatok sorsa – ha egyszer bekerültek a hálózatba – követhetetlenné válik, s bármikor fennáll a veszélye annak, hogy valakik ártó céllal, rosszhiszeműen használják fel. Szükség van tehát az adatok, különösképpen a személyre vonatkozó adatok jogi védelmére. Átfogó hatékony adatvédelmi törvény kidolgozása azért nehéz, mert egyrészt összhangba kell hozni a társadalom normális működéséhez nélkülözhetetlen információforgalom biztosítását (az információ szabadsága) a személyi adatok titkosságának védelmével, másrészt úgy kell megfogalmazni, hogy betartását ellenőrizni lehessen.
Az első adatvédelmi törvényt az NSZK Hessen tartományában dolgozták ki 1970-ben. Ma már húsz fölött van azoknak az országoknak a száma, amelyekben törvényt hoztak az információ védelmére. Ezekben a törvényekben természetesen sok a közös elem. Abból az alapelvből kiindulva, hogy minden ember szuverén joga, hogy saját adatai fölött rendelkezzék, előírják, hogy milyen szervek, szervezetek milyen adatokat milyen célra gyűjthetnek, hogy az adatoknak pontosaknak kell lenniük, hogy az állampolgárnak joga van ellenőrizni a rá vonatkozó adatok pontosságát, felhasználásának módját, tilos a különböző célokra gyűjtött adatok egyesítése összefüggő nagy adattárakba. Az adatok tárolóinak megfelelő technikai és szervezeti intézkedésekkel védeniük kell az adatokat a visszaélésekkel, károkkal szemben. Ugyanakkor a társadalom semmilyen szerve sem rendelkezhet az információk monopóliumával. A törvényben meg kell határozni azoknak az adatoknak a körét, amelyek titkosak, s biztosítani kell az állampolgárok képviselőinek (pl. egy parlamentibizottságnak), hogy ezeket ellenőrizhesse.
Az elmúlt években nagyon sok tanulmány jelent meg az információs társadalomról (Nora – Minc, 1978; Masuda, 1982; Friedrichs – Schaff; 1982, Lussato, 1981).
A legtöbb szerző azonban egyetért abban, hogy még túl kevés tapasztalattal rendelkezünk, bár viszonylag megbízható prognózis készítéséhez. Cawkell már idézett cikkében ezt írja: “Még az információs technika fejlődésére vonatkozó előrejelzések sem pontosak, így az általa előidézett bonyolult társadalmi változások kivetítése is csak hozzávetőleges lehet.” A múlt század első felében olyan kiválóság, mint Arago, a híres francia fizikus – aki ráadásul haladó szellemű politikus is volt – emelte fel szavát a vasút ellen, szörnyű katasztrófákkal (mozdonyok felrobbanása, alagútomlások stb.) fenyegetve az emberiséget. Szerencsére nem neki lett igaza. Az első automobilok megjelenése az országutakon hasonló reakciót váltott ki, és senki sem tudta volna megjósolni a motoros közlekedés elterjedésének összes társadalmi következményét. Hogyan lehetne hát megjósolni egy ilyen, az emberiség történetében példátlan mérvű, és ütemű változás hatásait?
Ami biztos: az információs társadalom – a társadalom teljes informatizálása – törvényszerű következménye a fejlődésnek. Megakadályozni nem lehet, lassítani, fékezni súlyos hiba. Akármilyen veszélyeket rejt is magában, az egyetlen ésszerű magatartás: elébe menni a fejlődésnek. Természetesen a társadalomnak az a kötelessége, hogy számba vegye az előre látható káros hatásokat, s olyan stratégiát dolgozzon ki, amely ezeket minimalizálja, s a hasznot, az előnyöket maximalizálja.
A legfontosabb feladat a nevelőkre vár. Fel kell készíteni az új nemzedéket arra, hogy megrázkódtatás nélkül nőjenek bele az új társadalomba. Nem szabad elfelejteni, hogy számukra az informatikai ismeretek éppen olyan fontosak lesznek, mint az írni-olvasni tudás, s a számítógéppel olyan baráti viszonyban kell élniük, mint a hajdani mesterembereknek kezükhöz idomult szerszámaikkal. Azt sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az új társadalomban a műveltségre nagyobb szükség van, mint bármikor az emberiség történetében. Hiszen mint láttuk, a számítógép soha nem lesz képes helyettesíteni az embert mindabban, ami igazán emberi, hogy emberek lehessünk, ehhez a komputerkorszakban is folyamatos önképzésben magvalósuló műveltségre van szükség (Poser, 1990).
Úgy tűnik, az információs forradalom soha nem volt távlatokat nyit meg az emberiség előtt. A feltételek adottak egy szép új világ felépítésére – a kifejezést nem a huxleyi értelemben véve -, de arra is, hogy az emberi faj dicstelenül fejezze be földi pályafutását. (Ebben természetesen nem az informatika lesz a főbűnös.) Mindenesetre az optimista Masuda azoknak ajánlotta könyvét, akik hisznek az Emberiség bölcsességében, jóakaratában és jövőjében.
