Stresszes hétköznapok, fejfájás, kimerültség, kóros fáradtság, végül pedig munkaképtelenség.
Mi a megoldás? Csak pihenni kell – mondjuk legyintve.
A statisztikai adatok fényében azonban érdemes lenne több figyelmet szentelni eme jelenségnek.
Sőt, nem pusztán jelenség, hanem betegség.
Betegség, amely meghatározott körből szedi áldozatait.
Ez a bizonyos csoport pedig tipikusan a 45 évnél idősebb vezető beosztásúak köre.
Gondoljuk csak át egy felső-, vagy középvezető átlagos napját.
Tételezzük fel, hogy keveset és nehezen aludt, majd a gyors reggeli ébredés után regreli gyanánt kapkodósan felhörpint egy kávét. Útnak indul, ám itt sincs lazítás. A korai órák csúcsforgalma még a türelmesebbekből is ingerültséget csikar elő, hát még abból, akinek sürgős dolga, határidős feladatai vannak.
Az irodába érkezve egyre csak jönnek a feladatok, kihívások. A gyors döntéshelyzetek, a felelősség terhe mind-mind feszültséget és szorongást idéz elő.
A feszültséggel teli, szorongó állapot önmagában még nem feltétlenül negatív. Hiszen ilyenkor készül fel a szervezet az ingerekre. A pulzusszám nő, a vérnyomás emelkedik, mindez jobb teljesítményt segít elő. A gond csak akkor jelentkezik, ha ez az állapot tartósan fennáll. Megszokottá válnak a stresszes hétköznapok, a szervezetnek nincs lehetősége lazításra, pihenésre, nem tudunk kikapcsolódni.
A lelki állapotot figyelve a kezdeti szakaszban mindez türelmetlenséget, dühöt vált ki. A folyamatos készenléti állapot feléli a szervezet tartalék energiáit. Az idővel való örök versenyfutás azonban nemcsak a lelki állapotra van hatással. Az egészség is megsínyli a folyamatos feszített életritmust.
Leggyakoribb megnyilvánulási formája a szívtáji fájdalom, szívinfarktus, koszorúér bántalmak, magas vérnyomás, emésztési zavarok, gyomorfekély.
Ezek az emberek nem képesek a kudarcokat elviselni, tehát 1-1 feladatot mindenáron megoldani próbálnak. Még akkor is, ha ezért az egészségükkel fizetnek. A helyzet egyben csapda is, hiszen a sikereken felbuzdulva újabb és egyre nagyobb kihívások elé állítják önnön magukat.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ha valaki észleli is magán a fenti betegség tüneteit és orvoshoz fordul, vajon vállalja-e a kezelést, igénybe veszi-e a szakorvos segítségét.
A névtelenül készített közvélemény-kutatások eredményei elszomorítóak: tisztában vannak ugyan betegségükkel, de mégsem vállalják a kúrát. Az indok pedig: ha így tenne, akkor kizökkenne megszokott életritmusából. S ami talán még ettől is fenyegetőbb: hogyan közölné mindezt környezetével? A társadalmi elvárások szerint egy jó főnök nem lehet beteg. Mindig erős és nem szorul holmi orvosi segítségre, különben oda a tekintélye.
S valóban, mindez igen nagy visszatartó erőt képvisel. Kevesen fordulnak orvoshoz tüneteikkel. Nem is tudva, mit kockáztatnak ezzel a makacssággal és büszkeséggel. A menedzserbetegség korai szakaszában még viszonylag könnyen, életmód változtatás nélkül gyógyítható. Később azonban hosszú kórházi ápolást igényel, olykor halálhoz vezethet.
Nem érdemes tehát titkolózni! A pihenés tartós hiánya, a hétvégékre is felvállalt munkák, a túlhajszolt mindennapok előbb-utóbb megbosszulják önmagukat.
