Az adatközpontok az elektromos energia legnagyobb és egyre falánkabb fogyasztói az Újvilágban – a National Resources Defense Council szerint (2015-ös infó). Szakértői azt jelentették, hogy az amerikai adatközpontok 2013-ban 91 milliárd kilowattórát fogyasztottak, ami kétszerese annak, amennyi New York város összes háztartásának évi igénye. 2020-ra 140 milliárd kilowattóra pörög majd le az ilyen centerekben.
Megjegyzem, a Magyar Villamosenergiaipari Átviteli Rendszerirányító Zrt. (MAVIR) szerint 2017-ben egész Magyarország 45,05 milliárd kilowattórát fogyasztott. A szerkesztőm kiszabta mostani penzumom a zölddé váló adatcentrumokról illene, hogy szóljon. El is jutottam az előbbi irdatlan számokhoz, ám ahogyan araszoltam előre a kapott téma feldolgozásában, arra jöttem rá, hogy engem jobban érdekel az, ami közvetlen hatással lehet az adatközpontok szüntelenül robotoló gépeinek villanyszámlájára.
Egyszerű kérdéseket fogalmaztam meg, amelyeket feltettem a szakmánkban megismert barátaimnak, mire tisztességben megőszült maradék hajuk minden szála az égnek állt – eleinte. Azután ahogy kezdtem kibontani, mire is gondolok, együtt építettük a válaszokat – kivéve, amikor nem.
Abból indultam ki, hogy a gépek energiaigénye függhet attól is, mennyire jó vagy rossz a rajtuk futó szoftver. E feltételezést kérdéssé formálva fordultam barátaimhoz, és érdekes csevegésekbe bonyolódtunk. Tudós beszélgetőtársaim mindegyike úgy kezdte, nincs tudomása arról, hogy léteznek-e témánkra vonatkozó mérések, s volt, aki szerint az is kérdéses, kimérhető-e egyáltalán, hogy a szoftver minősége gyakorol-e jelentékeny hatást a gépek energiafelhasználására.
Elmerülve a részletekben, az egyik – architekti minőségében megismert – barátom megjegyezte, hogy a nagy rendszerek programozásának, programozóinak napi gyakorlatában nem szempont, hogy a végrehajtó infrastruktúra mennyi energiát fogyasztva képes a futtatásra. A kis eszközök fejlesztésének esetében viszont az egyik legfontosabb cél éppen az, hogy minél hosszabb ideig működhessenek újratöltés nélkül, vagyis hogy takarékoskodjanak az energiával. (Volt, aki szerint – programozói szempontból közelítve a témához – a kicsi eszközök világában szerzett tapasztalatokat a nagy rendszerekben hasznosítva akár 20-30 százalékos energiamegtakarítás lenne elérhető.)
Nagy változást hoz az áttérés a merevlemezes háttértárakról a mozgó alkatrészek nélküli (SSD) adattároló eszközökre. Az olyan programok, amelyek az egyes részeredményeket eltárolják, majd azokat újra előhívják, és tovább processzálják, a merevlemezes rendszerekben nagyobb energiát fogyasztanak, mint azok, amelyek kerülik a gyakori mentést háttértárakra. Az SSD-tárolók elterjedésével drasztikusan csökken az adattárolás energiaigénye – teszi hozzá az architekt, és azt hangsúlyozza, hogy a nagy mennyiségű adat feldolgozására, jellemzően a nagy adat fogalmába tartozó alkalmazások világában, a leghatékonyabb módszer az, ha az összes adat a hatalmas memóriában van, és csak a végeredmények kerülnek a háttértárakba.
Alapkérdésemre nem adott egyenes választ, de beszélgetésünk fontos gondolatok megfogalmazására inspirálta. Számomra az szűrődött le, hogy igen, a szoftver minősége, felépítése, architektúrája mindenképpen hatással lehet arra, milyen mohón zabálja az energiát a futtató környezet.
Megosztónak bizonyult az a felvetésem, miszerint akkor is spórolhatnánk az energiával, ha kevesebbet programoznánk. Ha a nyílt forráskódú szoftvereket nagyobb intenzitással alkalmaznánk, kevesebb időt, pénzt és energiát fordítanánk az új rendszerek fejlesztésére – állítottam. A kódolás nélküli (no code) programfejlesztéssel a programozás leegyszerűsíthető, ami ugyancsak megtakarításhoz vezethet – mondtam még.
Az első ötletemre többségében elutasító reakciókat kaptam. A második esetében pedig az merült fel, hogy a no code fejlesztési környezet kifejlesztése a mesterséges intelligencia intenzív alkalmazásával lehetséges, márpedig annál energiafalóbb környezetet alig lehet elképzelni.
Köszönet M.-nek, és külön köszönet Gazdag Ferencnek.
Mester Sándor|
A cikk
