Adele Oliveri előadása az Élet a kapitalizmus után című konferencián
A globalizációt bíráló civil szervezetek nem csak a fenntarthatatlan fejlődésről beszéltek Porto Alegrében, a harmadik Szociális Világfórumon, hanem a jelenlegi rendszer életképes alternatíváit keresték, az ezzel foglalkozó előadássorozat címe: „Élet a kapitalizmus után”. Ezúttal egy, a munka világáról szóló alternatív elképzelést ismertetünk.
Ön kivel cserélne?
A főnökök leosztják egymás között a lapokat. Rossz döntések születnek, és azt is lehet tudni, hogy kinek az érdekében, de a többség nem szólhat bele. Halálosan unalmas a munka, időnként még értelmetlen is, de muszáj. – Ki gondolná, hogy ezek az általánosan ismert jelenségek a globalizációt bírálók szerint a kapitalizmus tipikus hibái, világszerte jelentkező bajok, amelyeken túl lehet lépni?
A Szociális Világfórum nem csak a szolidaritás hiányával, a természetpusztítással, a világgyarmatosítással foglalkozott, hanem többek között az unalmas munkával is. Az egyik legnagyobb alternatív hírforrás, a Z Magazin konferenciát szervezett Porto Alegrében ezzel a címmel: Élet a Kapitalizmus után. Alábbiakban Adele Oliveri előadását ismertetjük.
Az vagy, ami a munkád. Ha unalmas, naponta ismétlődő, gépies melód van, lezakósodsz agyilag, elsatnyulnak a kreatív képességeid, csökken az önbizalmad – ebből indul ki a szerző, aki arra akar rávilágítani, hogy az életünk minőségét nagyban javítaná, ha nem törődnénk bele, hogy muszájból, értelmetlenül dolgozzunk, és csak a nap végén érezzük jól magunkat.
Ráadásul a munkamegosztás meghatározza azt is, hogy milyen döntések születnek, hogy ki dönt, és az embereknek van-e módjuk beleszólni, tehát hogy a többség érdekei érvényesülnek-e. Oliveri szerint a szolidaritás a hierarchikusan megszervezett munkarend miatt tűnt el a világból.
Miért kell egyeseknek rosszul fizetett, megbetegítő, unalmas melót végezniük kevés pénzért, miközben mások légkondicionált termekben ülnek, és izgalmas kihívásokkal néznek szembe naponta, vagyont érő fizetésekért – kérdi a szerző.
Oliveri elismeri, hogy a rendszert nem lehet könnyedén eltörölni azzal, hogy mindenki szóljon bele minden döntésbe, hiszen a primitív munkát végzőknek nincs hozzá kellő tájékozottságuk és/vagy tehetségük, ezért kénytelenek a döntéseket azokra bízni, akik értenek hozzá.
Kivéve, ha: mindenkinek megadjuk a lehetőséget, hogy többféle munkafolyamatban részt vállalhasson, következésképp szélesítse az ismerteit, növelje önbizalmát és nagyobb rálátással rendelkezzék az egész munkafolyamatra. Ez az, amit Oliveri úgy hív: job complex – azaz komplex munkakör.
A kifejezés azt jelenti: mindenki csinálja a maga a szakterületét, de időnként beszáll másba is, a számítógép-programozó például segíthet időnként a saját titkárnőjének, aki a felszabaduló idejében megtanulhatja azt, ami érdekli és amihez tehetsége van.
Ezt a receptet Oliveri nem mint mindenre érvényes megoldást kínálja, hanem mint gondolkodásra késztető alternatívát. Az elképzelés értelmében a többség nem csak javíthatna az életminőségén, hanem abba a helyzetbe jutna, hogy jobban beleszólhat a közös ügyekbe. A titkárnő is, meg a programozó is hatékonyabban ki tudná fejteni a véleményét a munkástanácsban, így lehet elkerülni, hogy egy munkahelyen olyan döntések szülessenek, amelyek csak egy szűk kör érdekeit szolgálják.
Oliveri szerint nem csak a munkahelyen belül kell ilyen fajta munkamegosztást csinálni, hanem a cégek között is, ez azt a célt szolgálja, hogy például egy bányásznak ne legyen rosszabb a sora, mint egy újságírónak. Tehát aki egy vonzó és nagy önbizalmat adó komplex munkakörrel rendelkezik valahol, az a hét néhány napján segítsen be egy kevésbé vonzó munkába. Például takarítson.
Az elmélet hangsúlyozza, hogy a munkaköröket nem autoriter döntésekkel kell elosztani, ahogyan a multinacionális cégeknél szokás, hanem úgy, hogy abba mindenki beleszólhasson. Nyilvánvalóan csökkenni fog a hatékonyság emiatt – mondja Oliveri –, viszont rengeteg kreatív energia szabadulna fel, ami kárpótolna veszteségekért, és ami legalább olyan fontos, mint a hatékonyság: jobban éreznék magukat az emberek, mint most.
