Egy-két jól irányzott löttyintés kólával vagy sörrel, némi rövidre zárás praktikus célszerszámokkal, esetleg egy kiadós masszázsolajos fürdő nem feltétlenül tesz jót az információs társadalom alapeszközének, és ilyenkor a számítógép lelke – vagy alkalmazzunk rá bármilyen profán it-elnevezést -, könnyen kiszabadul földi börtönéből. Rögtönzött közvélemény-kutatásunkban azt is megpróbáltuk kideríteni, hogy az átlagfelhasználó milyen csúnya dolgokat szeret, vagy szeretne csinálni munkaállomásával, amikor felidegesíti magát.
Etherkiller
Szerkesztőségünk kiöregedett gépparkján végigtekintve meglehetősen bosszantónak tűnik, hogy a gazdag Nyugaton egyesek puszta szórakozásból tesznek tönkre a szerzők Pentium-II-eseinél nyilván jóval újabb és gyorsabb számítógépeket. Erre szolgál ugyanis az Etherkiller fantázianevű szerkezet, ami valójában egy kábel, egyik végén UTP hálózati csatlakozóval, a másik végén pedig konnektordugasszal. Használata esetén baja lesz a számítógépnek, közlik az alkotók, akik biztosítanak arról, hogy az eszköz, amit azóta a számítógépgyilkosok ősének tekintenek, otthon is könnyen elkészíthető. A készítők fantáziája kimeríthetetlen: a célszerszámok között találhatunk rövidre záró eszközt soros porthoz vagy SCSI-csatolóhoz is.
Lúzerdíj
Mindennek ellenére persze még mindig gyakoribb, hogy a felhasználók véletlenül teszik tönkre pc-jüket, talán említeni sem kell a már városi legendává vált történetet az újdonsült számítógép-tulajdonosról, aki a boltot azzal a panasszal hívta fel, hogy letört a gépről a kávéscsészetartó. Igen, az, ami gombnyomásra jön ki a dobozból.
Az Index-dolgozóktól összegyűjtött esetek közül a laptop kontra masszázsolaj ügy bizonyult a legnagyobb lúzer díjára érdemesnek. Önmagában sem érdektelen információ, hogy egy izlandi lakhelyű kelet-német masszőr hölgy áll a történet középpontjában, aki a karácsonyra vásárolt szuperkedvezményes laptopot helyezte a bőröndjébe, közvetlenül a masszázsolaj mellé. A repülőút során azonban felrobbant a flakon, az olaj ráborult a laptopra, amelyet így hamar az örök pc-vadászmezőkre száműzött.
Rutinos versenyzők
A rögtönzött közvélemény-kutatás alapján azért az is kiderült, hogy a magyar számítógép-tulajdonosok munkaeszközeik gyalázásán túl nem feltétlenül riadnak vissza a tettlegességtől sem, amennyiben azok nem funkcionálnak rendesen.
A régi motorosok a fizikai ráhatásra esküsznek, ráadásul a bántalmazás módja különös módon, talán a 
többéves rutin miatt az oldalsó felületekre összpontosul. Kiss Bori Moon kolléganő a monitor oldalát szereti ütögetni tenyérrel, ha a gép lassú, Uj Péter főszerkesztő pedig a számítógép házának oldalát illeti, a biztonság kedvéért, lábbal. Állítása szerint egy régebbi munkaeszközén mélyebb horpadás bizonyította, hogy olykor bizony nem működött olyan jól. (A főszerkesztő a cikk írása idején egyébként egy Microsoft gyártmányú rádiós egérrel is elbánt, mivel az vonakodott reagálni a mozgatásra. Az eszköz tesztprogramja különben azt jelezte, hogy minden rendben, csak éppen nem lehetett az OK-ra sem kattintani a sikeres tesztet jelző üzenetablakban. Az asztalhoz, illetve falhoz csapás közben főszerkesztőnk kisebb sérüléseket is szenvedett a csuklóján, a karkötőjén lógó fémkoponyáknak köszönhetően.)
Egy inkognitóját megőrizni kívánó férfikolléga a fizikai és szóbeli ráhatás kombinált változatát részesíti előnyben. Pontokba szedte a meghibásodáskor lejátszódó forgatókönyvet, nyilván egy-egy súlyosabb probléma esetén elő is veszi a listáját, nehogy megfeledkezzen egyes lépésekről.
“Ha lassul a gép,
1. azonnal megnyitom a task managert, és kilövök minden fölösleges programot
2. átkozom az ócskavasat
3. átkozom a Microsoftot
4. legalább öt szóból álló káromkodások Bill Gates-nek címezve, többször
5. ütöm az ALT-Tab-ot, közben csendben szidok mindenkit
6. elmentem, ami menthető, és kirántom a gépből az áramkábelt, esetleg közben jól meg is ütöm a dobozát; lángoló számítógépeket vizionálok, amiket baltával ütnék szét, nagyon.”
Érdekességként jegyeznénk meg, hogy ugyanez az indexes dolgozó találta meg fél éve elveszett Windows XP-cédéjét az egyik régi meghajtójában, darabokban. Nem emlékszik, miként került oda, de utólag úgy gondolja, egyszer eggyel több lemezt helyezhetett a résbe.
Ki kell adni a feszültséget
Távol álljon tőlünk, hogy ludditaklubokat alapítsunk és harcos gépromboló-felvonulókat lássunk viszont a Hősök terén, de úgy véljük, valamilyen módon olykor mégis érdemes kiadni a számítógép miatt kialakult belső feszültséget. Véleményvizsgálatunk során ugyanis arra is fény derült, hogy a gépek uralma ma már nem sci-fi vízió. Egyesek olyannyira függenek és tartanak munkaállomásuktól, hogy megmaradnak a gondolatok szintjén és nem hogy fizikai, de még szóbeli bántalmazással sem illetik a számítógépet.
“Őszintén szólva nem merem szidalmazni, mert hátha mérges lesz és lefagy. Csak halkan mondom, hogy a gépem ne hallja, hogy olykor igen erős szavakkal gondolok rá és ha még ennél is tovább merészkednék – de nem teszem, mert nagyon aranyos, kedves kis gép ez – akkor felvennék egy vasalt csizmát és azzal rugdosnám röpke tíz percig. De ilyet persze nem teszek, mert nagyon szeretem a gépemet, még akkor is, ha napjában háromszor lefagy” – fogalmazott kollégánk, mielőtt kényszerzubbonyban elszállították. A mentőautóból még visszaüvöltötte, hogy nincs nagy baj, csupán Karinthy Szeretem az állatot című meséje volt rá túlzott hatással.
Földes András kollégánk, akit a szerkesztőségben nagyfokú, már-már túlzott nyugalmáért tisztelünk, gyönyörű irodalmi képpel válaszolt kérdésünkre, hogy mit csinálna, ha most bármit megtehetne számítógépével: “Az Északi összekötőn állok, kezemben a géppel. Kihajolok, látom, hogy alám ér az olajos vashulladékot szállító uszály. Kicsit kihajolok, és nézem, ahogy a gépem lassan száll alá, aztán váratlanul, erős hanggal szétrobban az aprított vashulladék közt. Majd az egész elúszik a picsába, és soha nem látom többet.”
